Chapter 5

~ NamJoon szemszög

Miután visszatértünk a kastélyba, az Urunk mindenkit elküldött maga mellől, csak engem intett oda és hosszú percekre magába burkolózott. Némán vártam parancsát, de a levegőben is érezhető volt a feszengő energia szintje. Ha megtehetné, azon nyomban tombolni kezdene, de rangja miatt nem engedhette meg magának. És igen, ezt azért állítom biztosra, mert már nagyon jól ismerem. Bennem bízott meg annyira, hogy szökő évente egyszer megmutassa azon kis személyiségét, amit mindig elrejt a világ elől.

Csendben vártam meg, míg elrendezte magában a zűrzavart, majd mikor felém fordult, rendezte arcvonásait

- Az a lány… - kezdett bele, s rögtön tudtam kire gondol, hiába burkolózott a homályba a neve, egyelőre. – Különleges.

- Bizonyára, igen ritka, hogy valaki túlélje azt – néztem az asztalon pihenő tőrre.

- Igen-igen… - ült le a székébe és állát megtámasztva nézett egy pontot a falon.

- Nyomára kellene bukkanunk… - vetettem fel az Úr fejében is forgó gondolatokat.

- Oda nem tudunk elmenni… - rázta meg a fejét, de értetlenül néztem rá, s folytatta – Ő fog felkeresni bennünket – nézett rám elégedett mosollyal.

- Honnan...?

- Magamat ismerve, én ezt tenném – kezdett bele a számomra is meghökkentő történetbe. – A Sötét Háborúban tettem egy igencsak megdöbbentő dolgot.

- De Uram, Ön mindig a lehető legjobban cselekszik – akadékoskodtam. - Élete során sosem vétett hibát Királyom.

- Ezt nem mondanám hibának. Ez egy csoda – nézett rám csillogó tekintettel, amin elképedtem. Sosem volt ilyen kifejező a tekintete. – Akkor és ott beleszerettem egy nőbe, az első pillanatban. – Kész vagyok. Ez nem az a Király, akit én ismerek. Szavai hallatán a lábam megadta magát és belehuppantam a tőlem legközelebbi fotelba. – A belőle áradó feromonnak nem tudtam ellenállni és magamévá tettem… A nő számára maga a pokol volt – jegyezte meg halkan és felnézett rám. – És amit ma láttunk… ami a szemem előtt volt, egy karnyújtásnyira… az a lány…

- Ő volt az? – kérdeztem, amikor nem folytatta.

- Dehogy! – pattant fel a székéből és az asztalon áthajolva megfogta ruhámat és odahúzott magához pár centire. – Ő a lányom! Az elveszett csodám!

~ Nana szemszöge

Még mindig itt vagyok – volt az első gondolatom, amikor kinyitottam a szemem pár óra alvás után. Ötletem sem volt, hogy mennyit aludhattam, de kipihentnek érzetem magam és úgy érzetem, majd szomjan halok. Abban reménykedtem, hogy mint első alkalommal, most is bejön valaki közvetlen az ébredésem után, de nem így történt.

Most, hogy tudatomnál vagyok, úgy érzem tragédia az életem. Minden ott lett elrontva, hogy megszülettem és elvettem édesanyám életét, hogy megkeserítettem és egyedülállóvá tettem apámat, akit még a történtek után is annak tekintek.

Önsanyargatásomból a nyíló ajtó hangja szakított ki, s belépett rajta egy gyógyító, kezében egy étellel megpakolt tálcával, aminek láttán felcsillant a szemem.

- El fognak valamikor engedni? – kérdeztem az Angyalt, de rájöttem, hogy nem fog válaszolni nekem, s igazam is lett. Egy árva szót sem ejtett ki a száján. Ágyam ülő helyzetbe alakította, jobb kezemre bilincset tett, s óvatosan eloldotta az ágyhoz szíjazott kezemet. Persze mindezek előtt a teli tálca ételt az ölembe helyezte, majd csak azután cserélte bilincsre a szíjat.

Mire mindent eligazított, elhagyta a szobát, újra egyedül hagyva engem. De legalább nyugodtan fogyaszthattam el a tálca ételt, amin még egy szem morzsát sem hagytam. Ahogy befejeztem az étkezést, a fejem percről percre egyre nehezebb lett. Csak az utolsó pillanatban ötlött fel bennem mi is történt. Az italban, amit az étkezés közben fogyasztottam, kicsit kesernyés íze volt, minden bizonnyal altatóval volt megspékelve.

⃰  ⃰  ⃰

Csak nehézségek árán sikerült kinyitnom a szemem. Amit felfedeztem, az az volt, hogy átkerültem egy másik helyiségbe. Még mielőtt újra kinyitottam volna a szemem, halk hangok csapták meg a fülem:

- Biztos nincs más megoldás? – kérdezte egy vékony női hang, nem más, mint Jia, a néhai tanítóm.

- Nincs, ennél szabadabb már csak a halál – hangzott Jongdae válasza. Biztos voltam benne, hogy rólam van szó.

- Örökre így lesz? - egyre kíváncsibbá tett a téma.

- Fogalmam sincs, de... - a mondatot viszont nem bírta befejezni, mert újabb hangok szűrődtek át a falon, és a hangokból ítélve a bölcsek lehettek.

- Felébredt már? - szólalt meg Matsumoto.

- Még nem - ez a hang mellőlem jött.

- Mindenkinek így lesz a legjobb, Jongdae - szólalt fel egy másik Angyal is.

- Természetesen - apám hangja kissé megtört volt, ezért muszáj volt kinyitnom a szemem, hogy lássam őt.

- Oh, felébredt - csapta össze Matsumoto a két kezét.

- Mi történik itt?

- Te fogsz történni - lépett hozzám közelebb a szószóló.

- Mit fognak velem csinálni? - kezdtem pánikba esni és a halál gondolatai forogtak körülöttem.

- Nyugodj meg kedvesem, nem fog fájni, csak megszabadítunk a fájdalmas múlttól.

- Tessék? - néztem rá értetlenül.

- Törölni fogjuk a múltad emlékeit - szólalt meg egy negyedik Angyal.

- Lehetetlen - leheltem elhűlve.

- Igenis lehetséges. De ne húzzuk tovább az időt...

- Ne kérem ne! - kezdtem vergődni a szíjak között. - Ezt nem tehetik meg velem!

- Nyugalom... - simított végig a hajamon Matsumoto, de amennyire csak lehetett elhúzódtam tőle. - Nem fogsz gondot okozni senkinek sem. Jobb lesz neked is és nekünk is. 

- De tudatlanul, hogy maradhatnék itt? - mostanra már potyogtak a könnyeim.

- Jaj, kedvesem. Egy szóval sem mondtuk, hogy itt maradsz közöttünk - kacagott fel. Egy ilyen érzéketlen féreg, hogy képzelheti magát Angyalnak? - A Földön fogod folytatni az életed. Ennél kegyesebbek nem is lehettünk volna. Azonban egy Angyalt kinevezünk a felügyeletedre. Had mutassam be neked Meng Jia-t, de már ismered őt, szóval nem is egy számodra idegen Angyalra bízunk téged. De elég is a felesleges szavakból, kezdjünk neki...

A Bölcsek ismeretlen szavak kántálásába kezdtek, s kezdtek összezavarodni a gondolataim. Éreztem, ahogy minden egyes eseményt beskatulyáznak, s az elmém egy mély, számomra elérhetetlen zugába rejtenek, ahová én nem találok el. A gyermekkorom, a kamaszkorom, az eddig megélt összes emlékem kiszippantották belőlem, s így kezdhettem egy új életet a Földön, Jiával, mint legjobb barátnőmmel és a régi énemnek új emlékekkel...

                                                        ⃰  ⃰  ⃰

Ring~ring~ 

Nagy nehezen kikapcsoltam az ébresztőt, miközben az időt megnéztem, ami reggel hét órát mutatott. Az ablakon kinézve megállapítottam, hogy jó idő volt, ezért könnyed ruhát magamra öltve elindultam az új iskolámba. Nem túl rég, ma egy hete költöztünk az ország fővárosába, Szöulba a legjobb barátnőmmel, Jiaval. Egyéb okok miatt csak két különálló albérletet kaptunk egymástól nem messze, de még így is az iskola közelében.

Az iskolához érve Jia már toporogva várt rám, így szólva:
- Hey, Im Jin hol voltál ennyi ideig? 10 perce már rád várok…
- Tudom, tudom… Ne haragudj! – mondtam sajnálkozva.
- Már megint elaludtál? – kérdezte barátnőm nevetve, nem meglepődve szokásos késésemen, válaszul csak bólintottam egyet.
- Na, gyere, menjünk be együtt! – mondta Jia az arcán lévő bájos vigyorával.

Ez volt az első napunk az új suliban. Jiaval nem egy osztályba járunk, mivel ő egy évvel idősebb volt, így a folyosóra érkezve szétváltak útjaink. Az én osztálytermem a hosszú folyosó bal oldalán húzódó első terem volt. Amikor odaértem elé, a terem ajtaja csukva volt, halkan bekopogtam rajta és beléptem. Az osztályfőnök mosolyogva rám nézett és kérte, hogy mutatkozzak be az osztálytársaimnak.

- Sziasztok! Im Jin Ah vagyok, de szólíthattok Nana-nak is és egy hete költöztem ide – mondtam kicsit szégyenlősen, szende mosollyal az arcomon.

- Rendben Im Jin, kérlek, foglalj helyet középen hátul az utolsó padsorban – mondta az osztályfőnök.

A pad jelenleg üres volt, ezért jobban éreztem magam, hogy nem kell egy idegen ember mellett ülnöm. Ahogy ezen gondolkodtam, egy pár perc múlva megérkezett az osztályba egy körülbelül 180 cm magas, fekete hajú, szélesen vigyorgó srác és egyenest mellém ült le.

- Szia, a nevem Jeon Jungkook! Örülök a találkozásnak! - mondta, majd nyújtotta kezét felém.

- Szia, én Im Jin Ah vagyok – mondtam csalódottan, de mosolyogva, hogy na mégis lesz egy padtársam…

Egész nap láttam, hogy az órákon és szünetekben végig engem nézett fél szemmel, de én úgy tettem mintha észre sem vettem volna, teljesen figyelmen kívül hagytam a jelenlétét. A nap végén, a suliból kimenet éreztem, hogy valaki hátulról követ és elkapta az alkaromat. Megijedve gyorsan hátra néztem és megállapítottam, hogy a padtársam, Jungkook az.
- Van kedved eljönni velem meginni egy kávét? - mosolygott rám.
- Hát, barátnőmmel terveztem mára programot.. - mondtam az elsőnek eszembe ötlött mondatot.
- Ugyan, tíz perc az egész, itt van a közelben - győzködött és elkezdett húzni a suli kapui felé. Furcsa... Szememmel kerestem Jia-t, de nem láttam sehol sem, így nem láttam gondnak, hogy elmenjek meginni egy kávét. Amikor felé néztem, egy pillanatra valamit villanni láttam a fiú nyakánál, de amikor jobban megnéztem, semmit sem láttam, így nem fektettem rá több figyelmet. Biztos a fény játszadozott.
Egy kis kávézóhoz érve előreengedett, majd a pulthoz sétálva kér mindkettőnknek egy-egy Latte-t, meg sem kérdezve, hogy én mit szeretnék inni.
- Ez a legjobb itt, szóval meg kell kóstolnod - vezetett egy üres asztalhoz. Nagyon buzgó egy srác, azt meg kell hagyni.
- Bocsi a kérdésért, de mindenkivel ilyen barátságos vagy? - néztem az előttem ülő Jungkook-ra, aki kis híján az asztalon feküdt.
Egy barátságos pincér hozta ki a rendelésünket és kedvesen rám mosolygott, figyelmen kívül hagyva Jungkook-ot, aki szóvá is tette ezt, majd válaszolt a feltett kérdésemre:
- Általában kerülöm az embereket, de te valamiért nagyon szimpatikus vagy nekem, így vettem a bátorságot és elhívtalak kávézni. Bár kicsi volt a remény,  hogy eljössz velem, mivel nem is ismersz.
- Választási lehetőséget sem adtál... - jegyeztem meg halkan, de meghallotta.
- Elnézésedet kérem! - állt fel az asztalnál és meghajolt  kilencven fokban.
- Jaj, semmi baj! Ellenkezhettem volna, ha akarok! - mosolyogtam rá kedvesen.
A kávézgatásunk tizenöt percre húzódott el, mialatt megtudtam róla pár dolgot, s én is meséltem magamról neki egy keveset. Visszaérve a suli elé, egy kissé morcos Jia-val találtuk szembe magunkat, aki ahogy odaértem, megfogta a karom és hazafelé vettük az irányt, időt sem hagyva, hogy elbúcsúzzam Jungkook-tól. Ahogy beléptünk az ajtón, szembefordult velem:
- Azt szeretném kérni tőled, hogy többet ne menj annak a fiúnak a közelébe!