Chapter 2

Rémülten egymásra néztünk J-Hope-al, s nem tudtunk mi tévők legyünk. Ha előjövünk rejtekhelyünkről a többiek mellé kerülünk,  ha itt maradunk, akkor ők segítenek minket ki a búvóhelyünkről, kicsit sem finomkodva. Már készültem, hogy feladom magunkat, de ebben a pillanatban tört fel a padlódeszka a bal alsó sarokban, s előjött Ji Hu a padlólap alól.

̶              Köszönjük, hogy megtiszteltetek minket a jelenlétetekkel - kacagott fel a démonok vezetője. - Bár szívesen segítségedre lettek volna a kedves és hűséges barátaim.

̶          Nem kell a mocskos talpnyalóid segítsége - szólalt fel bátyám, küszködve a torkára szorított lábbal.

̶            Fiacskám, nagyon beszédes kedvedben vagy helyzetedhez képest.

̶            Szólásszabadság van –adta még jobban alá a lovat V.

̶            Ezen könnyen változtathatunk...

̶           Uram! Idő van... – szakította félbe az egyik démon az urát. El sem hiszem... Nem vettek minket észre J-Hope-al! Döbbenten néztem rá és az ő szemében is csodálkozás volt. Lélegzet visszafojtva hallgattuk az alattunk zajló cselekvéseket és párbeszédeket.

̶           Hozzátok a nőt! – állt fel a trónjáról a Démonok ura. Amint megmozdították a zsákkal lefedett fejű nőt, abban a pillanatban bukott előre. Elcsodálkoztak, hogy mi történhetett, enyhítettek szorításukon, s a hölgy kiszakította karjait a kezek közül és vaktában futásnak eredt, de egy csuklyás alakba ütközött. Az a két vállánál fogva megállította, s mellkasának vetette a hátát, nem engedve el őt onnan.

̶           Az áldozat nem mehet sehova – cirógatta meg a nyakát a srác, akinek az arcát még mindig nem láttam.

̶      Te büdös kurva! –rángatta el tőle az előbbi Démon, egyre közelebb a kehelyhez. Mikor már közel egy méterre voltak, felszólalt az uralkodó:

̶              Jin, készülj.

̶     Igenis, Uram! – vette le kapucniját a Jin nevezetű Démon, s őt követte a többi is. Ő is megközelítette a hatalmas kelyhet és ismeretlen nyelven kántálásba kezdett. A mögötte álló társai is becsatlakoztak, hol mélyebb, hol magasabb ütemű vokálba.

Az összhang csodálatos volt, teljesen kábulatba ejtett, ha akartam, se tudtam volna kiszabadulni a ködös bódulatból. A kántálás egyre gyorsabb, s varázslatosabb lett. A kehely a szoba közepén elkezdett a tengelye körül forogni, ezzel örvényt csinálva a folyadékba. Amikor Jin elővette az angyalok legveszedelmesebb fegyverét, a fajtámban szó szerint megfagyott a vér.

Az egész teret belengte a fluidum aromája, amire még rátett számomra egy lapáttal a nő vérének narancsvirág illata. Olyan erős késztetést éreztem rá, hogy megízleljem a vérének íncsiklandó zamatát, hogy azt elképzelni is lehetetlen. S egyre jobban csábított az alkarján egyre csak csordogáló vér látványa. Ahogy közeledtek a kehely irányába, bennem annál nagyobb ellenszenv támadt Jin felé, mert tudtam, hogy meg akarja fosztani a nőt, attól a becses vértől, amit magamnak akartam.

Halványan érzékeltem, hogy bátyám próbálja felvenni velem a kapcsolatot, de én minden más egyéb tényezőt kizártam és csak egy dologra koncentráltam. Minden áron meg kell szereznem annak a nőnek a vérét! Ész nélkül cselekedtem. Nagy robajjal kitörtem a szellőzőnyíláson, ezzel megzavarva a szertartást, s döbbent szemekkel néztem szembe. A szellőzőből leszálló por egyre alábbszállt, s tisztán kivettem mindenki helyzetét, de egy másodpercet se késlekedhettem.

Átugrottam az egyre lassabban forgó kehely felett, egyenesen a halálra rémült nő elé. Különös… Az angyalok nem éreznek, de a szeméből mégis könnyek futnak végig a márványsima arcán… ami lehetetlen… – futott át a fejemen egy gondolat, amit rögtön el is hessegettem, helyette inkább a nő vérző kezére koncentráltam. Még mielőtt valaki felocsúdott volna, elkaptam a lány két karját, átlendítettem a szobán a legtávolabbi sarokba, ahol csattanva ért földet, elszakítva a többiektől. A már előttem álló Jin szemébe néztem, s ő döbbenten nézett vissza rám. Körbefutattam a tekintetem a szobán és mindenkin ezt láttam, kivéve az Uralkodó szemében. Kiköpött ugyanaz a szem nézett vissza rám, amitől úgy meglepődtem, hogy észre sem vettem a felém ugró Démonokat.

̶         Fejezd be a szertartást! – ordította egyikük, s Jin a kezében lévő tört a karomba szúrta és a kicsorgó vérem a kehely fölé tartotta. Ahogy az a fluidummal találkozott, azonnal terjedni kezdett benne, s az egész feketévé változott. A karomból kirántotta a halálos fegyvert és újbóli szúrásra készült, immáron a szívembe.

̶        NE! – ordította a Démonok királya és testvérem, de már későn, mert a tőr tökéletes pontossággal hatolt a szívembe. Ahogy a testem reagált a nem oda illő tárgyra, reakcióba lépett, s vért köhögtem fel. Láttam, ahogy V kiszabadította magát és felém közeledett, de gondolatban mindannyiuk felé üvöltöttem:

̶              FUSSATOK! – hatalmas pofonként ért a felismerés, hogy engem hátra kell hagyniuk, hogy ők elmenekülhessenek. A tudat, hogy én most meghalok, olyan súlyként ereszkedett rám, hogy eltompultak az érzéseim. Kételkedő tekintetüket látva elfordultam tőlük és szembe néztem a démonokkal, akik ahogy észbe kaptak, feléjük rohantak. De már későn, mert utolsóként V lépett ki onnan, kezében a sérült lánnyal, tényleg egyedül hagyva engem.

Erőt vettem magamon, kirántottam a szívemből a tőrt és az utolsó energiámmal az ellenkező irányba vetettem magam és futásnak eredtem. Az elmém egyre csak a menekülő utakat gyártotta a fejembe, de mindegyik zsákutcába vezetett, míg végül eltévedtem a szentélyben. Mögöttem is hallottam a rohanó lépteket, s előttem is. Csapdába estem! Fogalmam sem volt merre lenne szerencsésebb elindulni, így előre felé indultam, amennyire csak a testemet eluralkodó fájdalom engedte. Ahogy haladtam, egyre hangosodó ordibálások sorozata ütötte meg a fülemet, amikor hirtelen becsapódott előttem egy több mázsás szobor. Hitetlenkedve néztem a falon tátongó lyukba és megpillantottam testvérem és a Jin nevezetű démont egymással küzdeni, mindössze egy szobányira tőlem.

Éreztem a levegőben a már jól megszokott erő auráját, amit bátyám bocsátott ki. Illúziót vetített ellenfele elméjébe, aki emiatt irányt vétett a dobásában. A falon tátongó lyukba léptem és V felé vettem az irányt. Fél úton járhattam, amikor hatalmas fájdalom nyilallt egész testemben, s meginogtam. Ebben a pillanatban vett észre a kitűzött célom, amikor a földre estem kínomban.

Mögülem a távolból léptekre lettem figyelmes, így kénytelen voltam a kínok között is feltápászkodni és továbbmenni. V futni kezdett felém, amikor tudatosult magában, hogy neki egy ellenféllel kell előtte szembenéznie, aki figyelmetlenségének köszönhetően kiszabadult az illúziójából. Bátyám képessége igazán különleges és egyedi, de ha valaki kiszabadul az illúzióból, utána már a másodszori becserkészéséhez kétszer akkora erőre és befolyásolásra van szükség, ami még bátyám határait súrolja. Hiba volt elengednie őt, de ez ellen már nem tudunk tenni semmit.

Pár méter választott el minket egymástól, amikor Jin támadásba lendült. Szerencsére ökölharcba invitálta bátyámat, amiben ő igencsak kiemelkedett. Az öklök, lábak csak úgy suhantak a másik felé, extrémebb és extrémebb cselezésekkel kikerülve a másik támadását. Ahogy kiléptem, rögtön a falhoz kellett támaszkodnom, pihenni, mert a fáradtság egyre csak eluralkodott rajtam. Amikor újra kinyitottam a szemem, pár méterrel arrébb láttam, ahogy Ji Hu harcolt két Démonnal, mellettük J-Hope egy víz fallal tartott vissza öt veszedelmesen vicsorgó ellenséget. Odébb, a folyosó végében láttam még két angyalt harcolni eggyel, s még egy angyalt két démonnal.

Mögöttem a léptek egyre csak közeledtek, de az én állapotomban már mozdulni sem bírtam. Azon csodálkoztam, hogy nem haltam még meg, pedig a kezemben lévő tőrrel szúrtak le. A kezemben? Döbbenten nézem le a halálos tárgyra, amit szépen körbeöleltek ujjaim. Ekkor férkőzött a látóterembe két cipő, s hozzá a tulajdonosa. Felpillantottam és még az ütő is megállt bennem. Maga a Démon Király állt felettem, s nézett le rám csodálattal.

̶              Még élsz – jelentette ki.

̶              Az akkora baj? – leheltem, bár nem voltam benne biztos, hogy hallotta is.

̶              Hát… Bizonyos szemszögből igen, de ha jobban megnézlek, akkor nem – mosolygott le, de a mosolyába semmi szeretet nem volt, csak üresség.

̶              Ha már nekem meg kell halnom, őket legalább engedd el – pihegtem.

̶            Sajnálom, de ezt nem engedhetem meg – nézett az életükért küzdő Angyalok és Démonok felé.

̶              Pedig olyan szépnek tűnt.

̶              Abban biztos vagyok – nézte továbbra is őket, meg sem rezdülve a durva hangokra.

̶           Miért nem öl meg? Adott lenne a lehetőség – néztem rá, amikor felém fordította a tekintetét, ami még mindig az enyémre hasonlított, csak sokkal több keserűség volt benne.

̶           Nem. Nem adott – nézett a kezembe lévő tőrre, amit próbáltam a hátam mögé rejteni, kevés sikerrel.

̶              Miért is?

̶              Ettől a tőrtől nem fogsz meghalni – jelentette ki, mintha ez olyan természetes lenne.

̶              Pedig haldoklom – köhögtem fel újabb adag vért.

̶              Csak az erőd hagy el, de ebből fel fogsz épülni napokon belül.

̶              Ezt hogy érti? – néztem rá döbbenten.

̶              Ahogy az előbb mondtam. Nem fogsz meghalni, ha a feltevésem nem csal.

̶              Ezt nem értem…

̶          Szíven szúrtak – guggolt le elém és megérintette a sebet, amitől felszisszentem. – Más már a tőr első szúrásában felüvölt fájdalmában, de téged meg sem rendített. Másodszor szíven szúrtak, ami azonnali halálhoz vezet.

̶              Lehet elvétette – nem hittem a fülemnek. Igaz, amit mondd?

̶     Látom, nem hiszel nekem, de ezen könnyen segíthetünk – vette ki a kezemből a tőrt, s célegyenesen elhajította, pontosan a számomra névtelen angyal szívébe fúródva. Ahogy testébe hatolt a halált okozó tőr, az angyal rögtön felüvöltött, s holtan rogyott össze, teste pedig foszlásnak kezdett. Döbbenten figyeltem, hogy mindössze pár másodperc alatt egy élő eleven angyalból semmi lett. – Mostmár hiszel nekem?

̶          Ez lehetetlen – hangoztatom alig hallhatóan. – Akkor én miért nem haltam meg azon nyomban?

̶      Erre még én sem kaptam meg a biztos választ, de rá fogok jönni – benyúlt a köpenye alá és elővett egy csepp formájú üvegcsét. – Ezt pedig. Ki kell próbálni.

Hátat fordított nekem, s elindult Ji Hu felé, akit még mindig ketten fogtak. Meg kell állítanom! Utolsó erőfeszítésemmel feltápászkodtam a fal mentén és elindultam feléjük. Akkor értem oda, amikor nagy nehézségek árán, de lefogták legjobb oktatómat, és szája felé közelítet a Démon Király a cseppel. Az utolsó pillanatban löktem egyet rajta, így a bal oldali fogva tartó Démon szájába cseppent a fluidum. Ahogy a folyadék reakcióba lépett a Démonnal, annak szemei fennakadtak, s mint egy zsák, úgy vágódott el holtan. Ji Hu kihasználva az alkalmat kiszabadult, s magához rántott, mielőtt én is összeestem volna. Éreztem, hogy karjaiba kap és futni kezd velem, miközben odakiált a többieknek valamit, de nálam itt elsötétült a világ és a végtelen sötétségbe ragadtam.