Egy
sötét, kietlen tájon tértem magamhoz. A körülöttem elterülő sík táj egy pontján
halványan fénylett valami, s elindultam az irányába. Amikor odaértem a fényt
kibocsátó kis üvegkupolához, amiben egy lebegő Angyal tollat láttam meg, aminek
a színe nem a valós színét tükrözte. A toll szára a lehető legmélyebb fekete
volt, amit életemben láttam, s a tollágak a végük felé kifehéredtek, olyanná,
ami az eredeti színüknek kellene, hogy legyen.
A
kezemet az üveg felé közelítettem és az egyre fényesebben ragyogott fel. A
kupolát megérintve, lassan leemeltem onnan, s a toll felé nyúltam, ami még
mindig saját tengelye körül lebegett, de ahogy hozzáértem, az a kezembe
hullott. Ahogy a toll a bőrömhöz ért, emlékképek rohamoztak meg.
Gyönyörű
virágos réten rohantam keresztül egy hullámos, szőke hajú nő karjaiba és úgy
szorítottam, mint aki most találkozott vele hosszú ideje, s soha nem engedi el
többet. Miközben szorosan öleltem a nő nyakát, valaki megérintette a vállamat,
felnéztem rá és nagyapát pillantottam meg - akit 14 éves koromban veszítettem
el. Ő jelentette számomra a legtöbbet V után. Apánk helyett, apánk volt, mert
édesapánkat jobban lekötötte a helye a fő székek egyikében, mint tulajdon
gyermekei -, de most hogy jobban megnéztem, sokkal fiatalabbnak mutatta magát,
nem úgy, mint, amikor velünk volt. Ránéztem arra a nőre, akit öleltem, s ekkor
tudatosult bennem, hogy Ő a nagymamám, csak neki is a fiatalabb mása…
Ahogy
felegyenesedtem változott a kép. Egy családi vacsorán ültem, mellettem
édesapámmal, s a kezünket összekulcsolva tartottuk az asztal alatt. Nem hallottam,
hogy miről beszélünk, csak az eseményekkel voltam tisztában. Apám intett
valakinek, aki kiszólt az ajtón, s rajta Ji Hu lépett be elegánsan felöltözve,
kezében egy vörös selyem párnával. Odalépett apámhoz, átnyújtott neki valamit,
felállt, s letérdelt elém. Szájáról tisztán le tudtam olvasni, hogy mit mond:
Hozzám jössz feleségül? – Ekkor tudatosult bennem, hogy ezek emlékek, mégpedig
édesanyám emlékei…
S
megint változott a helyszín és idő. A
szüleim szobája – tudatosult bennem. Lepillantottam a kezemre, amin ott
virított édesanyám jegygyűrűje, amit olyan jól ismertem már. - Ezt a gyűrűt
kaptam, amikor betöltöttem első életévemet. Minden Angyalnak van egy személyes
tárgya, amit megbűvölnek az öregek, s ezzel tudunk lemenni a Földre minden
lebukás nélkül. – Amin meglepődtem, az a kezemben (édesanyám kezében) tartott
személy volt, V. Valamit gügyögött, s bekapta anya pólójának a szélét…
Ismét
képszakadás. Egy sötét helyen találtam magam, már azt hittem, visszatértem a
kiinduló pontra, de sajnos nem. Körülöttem holtestek hevertek szanaszét, s
kíntól és fájdalomtól ordító Angyalok feküdtek, de ennél többet nem tudtam
felfogni, mert váltott az emlék és az angyalok főtermében voltam édesanyám
testében, s heves vita folyt valamiről. Az asztalokon szerteszéjjel tervrajzok
terültek el mindenki előtt. Ránéztem az egyik tervrajz címére és rögtön
felismertem: a Sötét Háború korában
vagyok…
A
kép változott. Hatalmas harcmező terült el körülöttem és a megsebesült
Angyalokat ápoltam. Felpillantottam, s láttam a távolban, ahogy J-Hope egy
szőke hajú Démonnal harcolt és a képességükkel egymást bombázták. J-Hope
vízkristályokkal támadt ellenségére, de az a lángjaival megsemmisítette azokat,
így hatalmas gőzt keltve a csatatérre. Később belátták, hogy ezzel nem jutnak
előrébb, így ökölharcba kezdtek, de egyiküknek sem sikerült a másik fölé
kerekedni. Ezután elvonta a figyelmem a közelemben lévő becsapódás, aminek már
hangja is volt. Odanéztem, s a jól ismert szemekbe néztem bele, csak ez tele
volt ridegséggel.
A
Démonok Királya közeledett felém (anyám felé), aki kis üveggömböket képezve
próbálta megállítani a felé közeledő alakot. De a Démon, mintha elnyelte volna
azokat. Meg sem kottyant neki, csak jött és jött, elkapta anya nyakát, s ezt a
fájdalmat még én is megéreztem. Fuldokoltam és semmit nem tudtam tenni a
fojtogatok marok ellen…
Itt
változott a kép és egy erdőben találtam magam. Ahogy felmértem a terepet,
éreztem, hogy életveszélyben és ezen felül még tehetetlen is vagyok. Fölém
ágaskodott a Démonok Uralkodója, s anyám testéről tépte le a ruhát cafatokba,
majd mocskolta be testét. Édesanyám egészen a végéig ellenkezett, s ebben én is
segítettem Őt, de az Ő ereje fel sem mérhető a testét leszorító alakéval.
Küzdelme hiábavaló volt. Küzdési szelleme is egyre jobban csökkent, tudata teljesen
megtört, feladott mindent, egy bábu volt…
A
Démonok Királya, mint aki jól végezte dolgát felegyenesedett, felöltözött, s
ráhajította anyu elernyedt testére a köpenyét és otthagyta Őt megalázva,
lelkébe tiporva, egy magába roskadt, megerőszakolt nőként… s mindezt én is
éreztem…
Lecsuktam
a szemem, és amikor kinyitottam egy szobában ültem, s előttem apu térdelt,
engem (anyát) vigasztalva. Tekintete lágy volt, bíztatta anyát és nem hagyta
magára, de a kép megvillant és új helyszínen találtam magam. Egy szülőszobában
kínlódtunk anyuval. Éreztem, ahogy folyik rólunk a veríték, a halálért
könyörgünk, de kérésünket senki sem hallgatta meg.
A
korteremben anyun kívül még három személy tartózkodott, apa, Jia, és egy nővér.
Már órák óta vergődhetett anya, minden bizonnyal velem, de semmi jelét nem
mutattam, hogy én világra akarok jönni. Küzdöttem a bennmaradásért. Ezt senki
sem mondta, de tudtam, hogy ez így
van. Azonban muszáj volt a világra hozniuk, mert édesanyám haldoklott, éreztem belül. Vért köhögött fel, teste
önkéntelenül vergődött az ágyon, hiába is szíjazták Őt le.
Hosszú
idő után a nővér, apám beleegyezésére felvágta édesanyám hasát, mert másképpen
nem tudtak volna kiszedni anyámból. Nagy mennyiségű fájdalomcsillapítót
kaphatott anya, mert alig éreztem, ahogy a kés felmetszi a hasam, vagyis anyu
hasát. Minden olyan gyötrelmesen lassan telt, de a fájdalom annál nagyobb lett
időről időre, amit már a fájdalomcsillapító sem enyhített.
Ahogy
közeledtünk az emlékek hadán a jelen felé, úgy érzetem át egyre jobban édesanyám
érzéseit. Újra átéltem vele a boldogságát, az eljegyzését, a kitartását, a
szeretetét, a küzdelmét, a megtörését, a fájdalmát, a poklok porát. Bensőmben
mindent éreztem, amit ő eddig élete során megélt. És mindezt egy emléken
keresztül idézte fel bennem.
Boldog
volt, amikor kiszedték belőle a csecsemő felem. Kérte, hogy rakjanak a karjai
közé, hogy utoljára láthasson engem és fülembe suttoghassa, mennyire szeret…
Engem, aki a halálát okozta... Mert, ahogy rám mosolygott, szemeit örökre lecsukta,
s azóta sem nyitotta ki őket és nem is fogja.
Megöltem
az édesanyámat. Én okoztam drága szeretet anyánk halálát... és mindezt
eltitkolták előlem, sőt az összes Angyal előtt. Kizártnak tartom, hogy egy
olyan fattyú, mint én vagyok, bárki orrára is kötötték volna. Apám, akiről
kiderült, hogy nem is a vérszerinti apám, hazudott mindenkinek. Vagy mindenki
hazudott nekem… már semmivel sem voltam tisztában, amit valaha is mondtak nekem…
Újra
visszatértem a kietlen tájra, ahol elsőnek tértem magamhoz, s kezemből eltűnt a
toll, helyette viszont édesanyám alakját pillantottam meg tőlem egy méterre. Kikerekedett
szemekkel figyeltem halovány alakját és Ő is engem. Ajkai lágy, szeretetteljes
mosolyra húzódtak, s kitárta karjait, amibe azonnal belevetettem magam. Zokogva
borultam le elé, s Ő is követett le a földre és úgy karolt át, mint még eddig
senki sem.
̶ Egyetlen kicsi lányom, ne sírj – simogatta
hajamat és hátamat, így próbálva csitítani zokogásom.
̶
Én sajnálom… - sírtam bele anyu vállába.
̶
Erről nem te tehetsz drágám – vigasztalt megállíthatatlanul.
̶
De.. de én…
̶
Ssss... Ne okold olyanért magad, amiről
egészen eddig fogalmad sem volt – fogta meg fejem, s törölte le csorgó
könnyeimet. – Egy dologgal legyél tisztában. Te vagy életem legfontosabb fénye
és természetesen a bátyád is.
̶
Ha én nem lennék, most is vele lehetnél…
- folyt végig arcomon még egy könnycsepp.
̶ Ezt nem tudhatjuk biztosra, de ennek így
kellett megtörténnie. Én örülök, hogy a világra hozhattam egy ilyen gyönyörű
lányt, mint te – mosolygott továbbra is rám szeretetét sugározva. – De sajnos
nem maradhatok itt sokáig...
̶
Ne menj még!
̶
Pár percünk van még, kicsim. Így is
hatalmas árat fizettem azért, hogy itt lehessek most veled ezen a helyen.
̶
Hol vagy, ha nem itt?
̶
Örök nyugovóra tértem, mint az eddig összes
odaveszett Angyal.
̶
De akkor most… mégis hogy lehetsz itt?
̶
Ez is csak egy emlékkép, amit beléd
ültettem utolsó pillanataimban, mint amiket előzőleg adtam tudtodra.
̶
Lehetetlen…
̶
Sajnos ez így van, drágám. Más módot nem
találtam arra, hogy megtudd az igazat. Apádban... vagyis Jongdae-ban
kételkedtem, hogy valaha is a tudomásodra adja az igazat, de amint látom
sejtésem beigazolódott.
̶
Honnan tudtad, hogy most van a megfelelő
pillanat, hogy tudasd ezeket velem? – kérdeztem tőle, s kisebb szünetet hagyva
válaszolt csak.
̶
Úgy időzítettem, hogy amikor élet-halál
között lebegsz, akkor tudj meg mindent. Ekkor a legkeskenyebb a határ a valóság
és a képzelet között.
̶
Vagyis most haldoklom – ekkor ugrott be,
hogy mi is történt velem a valóságban. A behatolás, foglyul ejtették a
többieket, a fluidum, a tőr…
̶
Sajnálom, nem tudtam másképp…
̶
Dehogy! Inkább örülök, hogy itt lehetek
veled – öleltem még szorosabban magamhoz. – Szeretlek anyu!
̶
Én is kicsim, én is!
̶
Akkor tényleg nem tudsz visszajönni..?
̶
Nem – s alakja megfoszlott egy
pillanatra. – Figyelj drágám! Az időnk a végéhez közeledik, de még rengeteg
mondanivalóm van!
̶
Miért sürget minket az idő? – kezdtem pánikolni,
hogy újra meg kell tőle válnom.
̶
Az életjeleid egyre biztosabbak – simogatta
meg arcomat mosolyogva.
̶
De akkor el kell válnom tőled! –
szorítottam meg karját.
̶ Neked élned kell, kicsim. Be kell
teljesítened a végzeted. Győznöd kell minden élő érdekében! A helyes utat kell
választanod! Meg kell erősödnöd! Meg kell találnod a szerelmet!
̶
Mégis mit kell megváltoztatnom?
̶ Minden ki fog derülni a maga idejében!
Csak legyél önmagad, s a számodra megfelelő döntéseket hozd meg!
̶
Anyu, semmit sem értek! – kaptam a keze
után, ami egyre csak távolodott, s halványodott.
̶
Sajnálom, többet nem tudok mondani! De
neked menned kell, nem maradhatsz itt!
̶
Nem akarlak itt hagyni – könnyeim már
patakokban folytak le arcom vonalán és egyre csak küzdöttem az ottmaradásom
érdekében.
̶
Élned kell! Menj! – taszított rajtam
egyet, s alakja eltűnt látómezőmből, helyét viszont felvette az egyre világosabb,
majd a vakító fehér fény.
