Chapter 4

Amint kinyitottam a szemem, egy orvosi szobában találtam magam. Próbáltam ülő helyzetbe tornázni magam, de valami meggátolt ebben. Lenéztem testemre és csodálkozva vettem észre, hogy végtagjaim és a felsőtestem az ágyhoz van szíjazva. Döbbenten néztem szét a szobában és egy lélek sem volt jelen velem. Próbáltam kiszabadítani a kezem, de a testem le volt gyengülve, így esélyem sem volt.

Percekkel később, az ajtó túloldalán mozgolódás támadt, s nem sokkal később egy gyógyító lépett be a szobába, nyomában az arkangyalokkal és köztük ott volt apám is,  Jongdae arkangyal, akinek a tekintete tele volt aggodalommal, de ezt mimikája nem mutatta ki. Pár lépéssel közelebb jött mindenki, de senki sem érintkezett még az ággyal sem. A gyógyító angyal lépett hozzám a legközelebb, és kezét végighúzta a testem felett, ellenőrizve gyógyulási funkcióimat.

-  Teljesen rendbe jött – hangzott döbbent szava és elhátrált az ágytól, majd bólintás után elhagyta a szobát.

-  Mi folyik itt? Miért vagyok lekötve? Mi történt? – tettem fel az elsőnek eszembe jutó kérdéseket, de abban a pillanatban, ahogy feltettem, minden eszembe jutott.

A Földön való küldetés V-vel és Ji Hu-ékkal. A Démonok Királyának tekintete. A tőr a szívemben. A vaksötét. Anyu emlékei. A hazugsággal teli életem. Minden. Ahogy az eddig apámnak hitt Jongdae arkangyalra néztem, a szemem könnybe lábadt, s zokogásban törtem ki.

-  Ezt mi is szeretnénk tudni, hogy mi folyik itt és hogy kit tisztelhetünk a személyedben, mert te nem Im Jin Ah vagy – lépett közelebb a legöregebb arkangyal.

-   De én vagyok az, Nana! – néztem rájuk könnyes szemmel.

-  Akkor mégis, azt hogy magyarázod, hogy nem haltál meg az elmondottak szerint az azonnali halált okozó tőrtől, ami a Démonok birtokában van.

-  Én azt nem tudom, de tényleg Nana vagyok! Vagyis tudom, de…

-  Akkor elmagyaráznád, kérlek? – vágott a szavamba egy másik arkangyal, akit eddig életem során, ha kétszer hallottam beszélni. Ő az a háttérben meghúzódó alak volt, s onnan mégis nagy tetteket vitt végbe. A stratégiák mestere volt.

-  Nem tudom hol kezdjem… - néztem mindenfelé, de az előttem tornyosuló Angyalokra nem.

-  A legelején, ha lehetséges.

-  A Sötét Háborúban kezdődött az egész – kezdtem bele. Jobb, ha az igaza mondom el, minthogy hazugsággal töltsem ki a hátralévő életem. – Édesanyám a legnagyobb harcok közepette ápolta a megsérült Angyalokat, mindössze pár száz méterre a csatatértől.

-  Erről honnan tudsz? – szegezte nekem a kérdést néhai apám.

-  Láttam – néztem a szemébe. – Mindent láttam édesanyám szemével. Mindenhol jelen voltam, amit ő megélt az élete során.

-  Ez lehetetlen. Ilyen nem létezik… - nézett rám a legöregebb, Matsumoto arkangyal.

-  Komolyan beszélek. Láttam a szemein keresztül a főteremben lévő megbeszélést, amin jelen volt – részleteztem az ott látottakat, s szavaim döbbent csend követte.

-  De még mindig nem mondtad el, hogy mégis ki vagy?

-  A harc mezőn kezdődött, mint már említettem – néztem ki a falon egy pontot és úgy meséltem el mindent. – A becsapódás közvetlen anyu mellett történt. Nem mást okozta ezt, mint a Démonok Uralkodója – itt többen is felszisszentek – és foglyul ejtette anyut… - zokogtam fel az emlékek hatására.

-  Tudunk róla, hogy napokra eltűnt, de később megtalálta őt egy kereső csapatunk.

-  Igen, de amíg ő távolt volt, megerőszakolta az az ádáz bestia – néztem fel gyűlölködve, mert csak az ő arcát láttam most magam előtt.

-  MICSODA? – hatalmas hangzavar lett a szobában, persze érzelmek nélkül, ami hosszúra elnyúlt, majd Matsumoto arkangyal elnémította őket egy kézfelemeléssel.

-  Folytasd, kérlek – nézett rám összehúzott szemekkel.

-  És abból a tragédiából születtem én – fejeztem be a számukra elegendő szavakkal.

-  Jongdae, ezt te meg tudod magyarázni? – nézett az említettre lesújtó szemekkel Matsumoto.

-  Apám, vagyis Jongdae arkangyal nem volt ezzel tisztában – szólaltam meg, mielőtt apám tette volna, ezzel reményeim szerint megmentve Őt a posztja, s mindene elvesztése végett. – Anyu nem árulta el neki, hogy nem tőle vagyok. Tévhitben tartotta egészen a mai napig.

-  Ez igaz? – nézett továbbra is az említettre.

- Én… nem… - nézett rám döbbent tekintettel, majd ránézett Matsumotora – Ryoko sosem említette, hogy Nana nem az én lányom lett volna – aprót sóhajtva könnyebbültem meg, hogy belement apu a játékba.

-  Akkor nem is tudtál róla, hogy Im Jin Ah… - kereste rám a megfelelő szót az öreg Angyal – félvér?

-  Nem tudtam róla – ezt követve hosszabb csend következett, de éreztem, hogy némán, de kommunikálnak egymással. Vártam és csak vártam, hogy ítéletet hozzanak felettem, de a percek csak úgy teltek és én egyre jobban feszengve éreztem magam.

-  Im Jin Ah – szólalt meg hirtelen Matsumoto arkangyal. – A döntés megszületett – halál fia vagyok, gondoltam rögtön. – Nem maradhatsz itt közöttünk.

-  De miért? Nem jelentek veszélyt senki számára – próbáltam felülni a nagy hévben, de megfeledkeztem az engem fogva tartó szíjakról.

-   Ebben mi nem vagyunk biztosak. Mégiscsak az ádáz ellenségünk vére csörgedezik benned.

-  Hát de eddig sem volt velem probléma! – akadékoskodtam tovább.

-  Ebben nem értünk egyet. Egy Angyal nem ejthet könnyeket, nem érezhet ilyen heves érzelmekkel, amivel te rendelkezel.

-  Ebben mind igazat adok, de mégsem száműzhetnek! Mégis hova mehetnék ezek után?

-  A döntés megszületett – végem.

-  Mi lesz velem akkor? – estem egyre jobban kétségbe.

-  A Földre száműzünk, és a képességeidet elzárjuk – jelentette ki. Ennél rosszabb már nincs is, csak a halál.

-  Nincs más megoldás?

-  Ennél kegyelmesebb számodra nincs – ezzel megfordult és elhagyta a szobám, követve őt a többi angyal is. Apura néztem, aki pár pillanatig tovább maradt, s ő is követte a többieket, két szót maga után hagyva:

-   Sajnálom és köszönöm!

Ezután kattant a zár az ajtómon, s egyedül maradtam az elkövetkezendő órákra. Az ajtón kívül semmi mozgolódás nem hallatszott be, teljesen egyedül voltam. Aludni nem tudtam, mert ahhoz túlságosan zaklatott voltam, így csak a remény lebegett a szemem előtt, egy jobb élet érdekében.

Idő érzékemet elvesztettem, nem tudtam milyen nap van, s mennyi ideig voltam eszméletlen. Mély gondolataimból léptek hangja szakított ki, és ezekhez nemsokára arcok is társultak. Kattant a zár és belépett a szobába V, J-Hope, Jimin, és legnagyobb meglepődésemre Ji Hu is. Halkan becsukták maguk mögött az ajtót és mind közelebb jöttek hozzám, feloltva a villanyt is.

-  Húgi – ölelt meg bátyám, s őt követték a többiek. – Miért vagy kikötve?

-  Egy szörnyetegnek tartanak – nevettem fel hisztérikusan.

-  De te nem is vagy szörnyeteg – nézett döbbenten rám egyik barátom, Jimin.

-  Ők ezt nem így gondolják – mosolyogtam el szomorúan.

-  De mégis mi történt veled? – tette fel a legfontosabb kérdést Ji Hu. – Mivel a látottak szerint élsz és virulsz… pedig az a tőr igencsak pontos volt és halálos.

És nekik is elmeséltem mindent, hogy ki is vagyok igazából, amit ők csendben végighallgattak, majd amint végeztem a történetemmel, megszólalni se tudtak.

-  Akkor ha jól értelmezem, van egy démoni húgom – nézett rám ezer wattos vigyorral V. Na, ha nem így jött volna le neki a dolog, akkor az nem is ő lett volna. Kijelentésére, mind elnevettük magunkat.

-  Hát így is fogalmazhatunk.

-  És milyen érzés? – tette fel a következő kérdést Jimin.

-  Semmi szokatlant nem érzek. Erősebbnek sem érzem magam. Egyszerűen, csak Nana vagyok.

-  Mi lesz ezután? – kérdezte J-Hope.

-  Nem mondtak semmit nektek a bölcsek? – néztem rájuk, de nemlegesen bólogatták a fejüket. – Tömören: száműztek innen.

-  Hogy mi? De miért? Nem vagy veszélyes, se semmi! – akadt ki V, amit én is megértek, mert hasonlóképpen reagáltam.

-  Vigyázz az érzéseiddel, mert még téged is száműznek – itt elmondtam, hogy mire alapoztak, hogy egy Angyal nem érezhet.

-  Ez hülyeség – értett egyet velem Jimin is.

-  Sajnos nem tudok mit tenni, ezt a lapot dobta az osztó – törődtem bele sorsomba.

-  Csak lehet mit tenni ez ellen – gondolkodott bátyus, de feleslegesen. Amit az arkangyalok hoznak döntést, az szent. – Apu is beleegyezett?

-  Nem volt más választása. A másik opció tudod mi lenne… - néztem rá mindentudóan.

-  Halál – suttogta Ji Hu.

-  Majd meglátogattok a Földön, amikor időtök engedi – mosolyogtam rájuk, ezzel is oldva a hangulatot.

-  Az mégsem ugyanolyan lenne – húzta a száját továbbra is V.

-  Inkább így, mint sehogy.

-  Igaza van, V! – csapkodta meg J-Hope bátyám vállát. – De a legfontosabbról majdnem elfeledkeztünk! – nyúlt le a földre valamiért, majd egy zacskó kaját emelt a magasba, hogy én is jól láthassam fekvő helyzetből.

-  Életmentő vagy - csillant fel a szemem. – Úgy érzem, mint aki napok óta koplal.

-  Hát, ami igaz is, mert majdnem három napig voltál eszméletlen – nyújtott a számhoz V egy szendvicset, amibe jóízűen beleharaptam.

-  Nyem isz tudtyam, hoty ilyen szokáigh volytam kiühtve – beszéltem teli szájjal.

-  Előbb nyeld le húgi, utána beszélj – mondta nevetve V.

-  Nagyon szar fekve enni, de nem is tudom, hogy mi lenne velem nélkületek. Köszönöm, hogy eljöttetek!

-  Érted bármit kislány – J-Hope.

-  Mindent köszönök nektek! Jaj de megölelnék mindenkit, de nem tudok megmozdulni se.

-  Sajnos nem tudjuk levenni ezeket, mert speciális varázslat van rajtuk – jött közelebb, és szemügyre vette a szíjakat Ji Hu.

-  Igen, érzem, mert minél jobban húzom, annál jobban szorul rám.

-  Nem totojáznak, az egyszer biztos – nézte Jimin is a bilincseim.

-  Viszont – egyenesedett fel Ji Hu – nekünk lassan mennünk kell, mert így is illegálisan vagyunk jelen.

-  Ja hogy már a látogatás is tiltott? – kezdem megutálni a rám kiszabott szabályokat.

-   Sajnos igen. De ha valamit megtudunk rólad, húgi, akkor jövünk és szólunk – puszilt homlokon bátyám búcsúképpen.

-  Vigyázz magadra kislány! – tett hasonlóképpen a többi fiú is, majd elhagyták a szobát, ismét magamra hagyva engem, úgy, mint egy kalitkába zárt madarat. De ezúttal el tudtam nyugodtan aludni és senki sem zavart meg.